---
title: "Az ajtó túl oldalán..."
description: "Mi lehet a világunk mögött?\nKísérletek, leskelődések arról, mi történik, ha egy kicsit kevesebbet teszünk hozzá."
slug: "az-ajto-tul-oldalan"
published: true
read_time: 5
created_at: "2026-09-24 13:34:53.447 +0000 UTC"
updated_at: "2026-09-24 14:26:10.093 +0000 UTC"
author: "Barbara Oláh"
author_url: "https://typen.blog/@barbara_olah"
---

# Az ajtó túl oldalán...

Mi lehet a világunk mögött?
Kísérletek, leskelődések arról, mi történik, ha egy kicsit kevesebbet teszünk hozzá.

Ültem a teraszon és csak nézelődtem a placcon.

Azt figyeltem meg, hogy amikor az autóra néztem a beállóban, szinte azonnal jöttek hozzá a gondolatok:

„Nemrég mostam le, és már piszkos.”

„Holnap tankolni kell bele.”

„Tyűű, az anyját ma sikerült egyenesen beállnom vele.”

„Húú, de király vezetni.”

„Hmmm ..., a zöldnek ez az árnyalata, igazán szemet gyönyörködtető."

És ki tudja, innen még hova, merre visznek a gondolatok.

Ezután ránéztem egy fára.  
És csak annyit „hallottam”:

Fa

És csend.

Bár ha jobban fülelek, ez sem teljesen csend. A fa mögött is ott van egy csomó minden, amit már tudok róla. Levegőt ad, árnyékot ad, szép, jó érzés a közelében lenni.

Csak valahogy sokkal halkabban érkeznek ezek a címkék.

Ránéztem egy székre:

Szék.

Majd egy nagyon egyértelmű hátsó címkét is megfigyeltem:

„Amin ülni lehet.”

Megpróbáltam a „székségétől” megfosztani.  
Arra voltam kíváncsi, hogy ha nem a szék fogalmán keresztül nézem, akkor vajon mi van ott?

Hát erről nem tudok még beszámolni, mert egyelőre nem sikerült széktelenül látni a széket. 😄  
Milyen a szék, széktelenül?  
Ha valakinek sikerül megfigyelni, mondja el mit látott. 😄

És ha kiterjesszük a székes példát?

Milyen lehet úgy itt lenni a Földön, mintha most látnánk dolgokat először?

Nem arra gondolok, hogy egyszer csak így kellene élnem, vagy akár egy egész napot így szemlélni.

Talán ez elsőre nem is lehetséges.

Hanem inkább pillanatokra.

Talán valami olyasmi történik ilyenkor, ami gyerekként még természetes állapotunk volt.  
Mielőtt a dolgokhoz ennyi jelentést, emléket, tapasztalatot és történetet kapcsoltunk.

Mert ahogy ránézek valamire, szinte azonnal megjelenik vele együtt az is, amit már tudok róla.

Az autó nem egyszerűen autó. Hanem az én autóm, amit most mostam le, amit tankolni kell, amivel szeretek vezetni stb...

A szék pedig nem egyszerűen valami, amit látok.

Amikor kimondom magamban, hogy szék, mintha már egy kicsit tovább is léptem volna attól, amit valójában látok:

Egy eszközt, amin ülni lehet.

  
Vajon mi történne, ha egy pillanatra nem lépnék tovább?  
Ha nem nevezném meg.  
Nem keresném, mire való.  
Nem kapcsolnám össze azzal, amit már tudok róla.

Csak nézném.

Nem tudom, hogy ilyenkor pontosan mi történik. De azt érzem, hogy talán először csak pillanatokra lehet ezt gyakorolni.

Egy pillanatra úgy nézni valamire, hogy nem akarom rögtön elnevezni, értelmezni, hozzákapcsolni a saját történetemet.

És vajon mi történik akkor, ha éppen észlelem az értelmezést, és úgy döntök:

„Aha, köszi, szólok, ha kellesz, de most csak úgy nézném...”

Gyermeki kíváncsisággal újra felfedezni a világot, az életet és mindent, ami benne van.

Meztelenül.

Lehetséges, hogy akkor egészen másképp élnénk meg az életet?

Vagy igazából akkor élnénk meg közvetlenül?

Aztán, másnap eszembe jutott a szék.

Ami a székkel nem sikerült, azt most megpróbálom egy velem szemben ülő nővel.

Épp a vonaton ülök.  
Velem szemben egy hölgy ül, kezében egy könyvvel.  
Szemüveget visel, ruházata sportosan elegáns, termete zömök, sérója kesze-kusza, haja őszes...

Máris indul a megszokott működés:

Ééés csapó, indul!

„Hmmm, vajon mit olvas ilyen érdekfeszítően?”  
„Hmm, érdekesen fest a frizurája... Biztosan nem volt elég ideje reggel magára...”  
„Vajon mivel foglalkozik?”  
„Tök jó, hogy könyv van a kezében és nem telefon. Stb...”

Na, akkor próbáljuk újra.

Ha ő lenne a szék, és most úgy szeretném látni, ahogy van, megfosztom a róla alkotott felméréseimtől, levetkőztetem róla mindazt, amit hozzáteszek.

Széktelenítem. 😄

Na és mit látok?  
Na miiit?  
Egy embert, aki éppen könyvet olvas. 😄  
Ennyii???  
Hol a történet?  
Hol a megfejtés?  
Hol a nagy dobpergés?

De hát ha valamiről hirtelen lerántjuk a leplet, ott azért kell a dobpergés, nem?  
Nagyot kell szólnia a leleplezésnek!

Erre volt a nagy ajtónyitogatás??  
Belépek és semmi buli??

„Hát ez viszont így uncsi!” 😄

Vajon tényleg uncsi lett?  
Vagy csak nincs már annyi minden, amit az elme hozzátehet?

Mert ha én nem teszek hozzá történetet, attól még nem marad ott egy üres kép.  
Éppen ellenkezőleg.

Nyitva marad.

És ha nem sietek rögtön megnevezni, értelmezni, felcímkézni, ki tudja, mi bukkanhat fel még.

Talán éppen ez benne az érdekes.  
Nem tudom előre, mi következik.  
És talán nem is kell tudnom.

Hiszen ha én nem írom meg előre a történetet, bármi felbukkanhat.

![https://media.typen.blog/img/id/01a0d3b5-3d38-7995-9c53-15fa1d991a0b](1000005424.webp)

És vajon mi van akkor, ha nem is az a legérdekesebb, hogy mi van az ajtó túloldalán?

Lehet, hogy maga az út az ajtóig, a nyitogatás, a bekukucskálás, a várakozás, a történet, amit közben gyártunk, sokkal izgalmasabbnak tűnik?

És mi van akkor, ha egyszer csak kinyílik az ajtó?

Belépek.

És nincs nagy megfejtés.

Csak... ott van, ami ott van.

Talán nem is az a kérdés, hogy sikerül-e egyszer végleg átjutni ezen az ajtón.  
Talán elég, ha néha észreveszem, hogy nyitva van.

Aztán visszatérek a megszokott működéshez.  
Egyszer csak eszembe jut.  
És megint van egy pillanat.  
Nézhetnék valamit, valakit csak úgy ahogy van.

Ha a nap folyamán újra és újra emlékeztetem magam erre, talán egyre több ilyen pillanat születik.

Egy pillanat valamivel önmagában.

Aztán még egy.

És még egy.

Talán a sok apró pillanat egyszer csak összeáll valamiféle folyammá.  
Talán egyszer már nem is külön pillanatokat próbálok meg elkapni, hanem csak észreveszem, hogy van egy pillanat, ami kitágul, és én benne vagyok.

![https://media.typen.blog/img/id/01a0d3b7-3a3a-7227-92a7-eff128c3a5b1](1000005422.webp)

