Egy kis ajtónyitogatás

Azon kezdtem el fillózni, hogy mennyire nem mindegy, hogyan állunk hozzá ahhoz, ami szembejön velünk.

A szobám éppen felújítás alatt van. A gipszkarton már fent van, de még glettelni kell, a padló pedig egyelőre beton.

A férjem azt mondta, fejezzük be, legyen végre kész.

Én pedig azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem bánom, hogy még nincs kész.

Amikor bemegyek, nem azt látom, ami hiányzik, hanem azt, ami már elkészült.

A szoba ugyanaz. A betonpadló is ugyanaz.

Csak nem ugyanazt nézem.

És innen kezdett el érdekelni a hozzáállás.

Mert tapasztalataim és megfigyeléseim alapján azt látom, hogy a hozzáállásunkat nem igazán lehet egyszerűen elhatározással megváltoztatni.

Nem működik sokáig az, hogy:

„Na, akkor holnaptól másképp állok hozzá.”

Lehet próbálni, persze. De ha valami mélyen belénk épült, attól még nem tűnik el, hogy eldöntöttük.

Sőt, néha a hozzáállás megváltoztatásának erőltetése már önbecsapássá válhat.

Valami rosszul esik, de gyorsan ráteszünk egy „pozitív” gondolatot, mert úgy érezzük, így kellene éreznünk.

Ez viszont nem feltétlenül valódi változás.

Amit én egyre inkább megfigyelek magamon és a tágabb környezetemben is, az az, hogy talán nem a hozzáállás megváltoztatása az első lépés.

Hanem annak felismerése, hogy egyáltalán van hozzáállásom.

És milyen is az?

Mit látok meg?

Mit nem?

Mit érzek?

Mit gondolok arról, ami történt?

És itt valami még érdekesebb kezdett felbukkanni.

Mert a hozzáállás talán csak az egyik módja annak, ahogyan hozzáteszünk valamit ahhoz, ami történik.

Hozzáteszünk emlékeket, korábbi tapasztalatokat, félelmeket, vágyakat, elvárásokat, következtetéseket.

Sokszor úgy, hogy észre sem vesszük.

És akkor egyszer csak ott találjuk magunkat egy egészen másik kérdésnél:

Mi is a valóság?

Az, ami történt?

Az, amit érzékelek belőle?

Az, amit gondolok róla?

Vagy mindez együtt?

Nem tudom.

Egyelőre csak azt figyelem, hogy mennyi minden kerülhet rá arra, ami egyszerűen csak felbukkan.

És talán már az is változtat valamin, ha elkezdem észrevenni:

Mi az, ami valóban megtörtént?
És mi az, amit én tettem hozzá?